A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.
A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
Amikor először megláttam a könyvet (borítót, fülszöveget), biztos voltam benne, hogy ez az én könyvem lesz, annyira, hogy gyorsan be is szereztem.
Aztán szokás szerint váratott magára, mint saját könyvem. És jöttek az értékelések, a rosszabbak is, kezdtem elbizonytalanodni.
Azért még nem estem kétségbe. A fő ellenérvektől nekem még akár be is jöhetett volna. Hiszen sokszor én sem érzem magam érett felnőttnek, néha talán még mindig keresem a helyem (de minimum még emlékszem, milyen az). Tulajdonképpen értem, hogy milyen az, amikor azt hiszed, hogy van egy kipipálni való feladat még, de aztán kész, végre a végére értél, és már értesz, és elértél valahova - nem volt ez még olyan régen, mikor én is... Azt is átérzem, hogy milyen néha deprimáltnak lenni, vagy az önsajnálatban dagonyázni. Vagy az önutálatban. De tényleg. Szóval hol itt a gond?
Az az én bajom, hogy hiába tudnám én még mindezek ellenére is szeretni. De becsaptak. Mert szerintem nem ez a legnagyobb baj a könyvvel. Még az sem, hogy túl sokat lopott túl sok ihletet merített a Harry Potter-ből vagy a Narnia történetből. (Bár az is kiakasztó, amit a Narnia könyvekkel és világgal tett, azt se könnyen bocsátanám meg neki. Ez nem realizmus, ez torz és helyenként szánalmas.)
Amit én nem tudok megbocsátani, az Quentin. Mert a fenti nyavalygások mind nem okok arra, hogy igazi, keményvonalas, erkölcstelen, gerinctelen féreg legyen. Nem hogy együtt nem tudtam vele érezni, de olyan szinten szerettem volna bántani hosszan, ügyesen és kíméletlenül, hogy az a maradék esetleges szimpátiámat is ledózerolta. Mert az, hogy nem találom a helyem, depresszív vagyok, boldogtalan, vagy nagyjából bármi egyéb, nem jogosíthat fel arra, hogy átgázoljak mindenkin. Ja, és főleg hogy utána még nekem álljon feljebb. (Spoiler: már akkor forgott a gyomrom, mikor részegen belement a gruppenbe, miközben kapcsolatban volt. De ez még egy dolog, ahogy viszont lereagálta... Először a tagadás, hogy ő nem is tett semmi rosszat. Aztán gyakorlatilag Alice-t hibáztatja, amiért rosszul viselte, hogy megcsalták? Most komolyan??? Aztán, bár szerintem már az is kérdés, hogy együtt vannak-e még egyáltalán, amikor Alice mással van, úgy besértődik, mintha a legnagyobb tökéletességet zúzta volna szét a lány... Már bocsánat, de hö? És hogy neki mennyire fáj... De még mindig nem jut eszébe, hogy vajon a lánynak akkor milyen is lehetett? OMFG. )
Nem, nem hiszem, hogy létezik olyan érv, ami meggyőzne arról, hogy ez normális. Erre semmi mentség nincs.
Ráadásul gyakorlatilag egyetlen másik szereplő sincs, akit úgy igazán megkedveltem volna. Egyedül Alice-szel nem volt semmi bajom, meg talán még Eliot-tal nem volt nagy gondom- de még az ő társaságukat sem biztos, hogy keresném, nemhogy elvigyék a hátukon ezt az egész... förmedvényt.
Szóval nálam egyértelműen a szereplők volt az a pont, ahol totálisan és véglegesen elbukott a könyv. Úgy nagyjából a felénél. Innentől kezdve gyakorlatilag szenvedtem, és nagyjából csak becsületből nem vagdostam a falhoz.
Persze lehetne más is, ami elvisz egy könyvet a szereplőkön kívül. Például a világ vagy a cselekmény.
Nos, a cselekmény... egyrészt a könyv nem áll össze egy egésszé, mintha legalább három különböző részből gyúrták volna össze, erőszakkal. Emellett full lineáris, ja és lassú. Vagy inkább unalmas.
A világ meg ugye, mint fentebb említettem, több ihletre épül, mint saját ötletre. Az elején a varázslósuli még csak-csak hozza is a szintet, ott még talán élveztem is amúgy a könyvet (csak azóta a lila köd már el is mosta ezt az érzést). De minden, ami utána jött, Fillory... Ez nem realista ábrázolása a Narnia-féle történeteknek, hanem a karikatúrája. Minimum. Többször még csak túl logikusnak sem tűnt...
Kétségtelen tény, hogy a hely-keresés, a csoda-várás, meg még egy pár fentebb említett tétel igen szépen megjelenik benne. Nagyjából ez az egyetlen, amit értékelni lehet(ne). Kár, hogy minden más úgy tönkreteszi....
